Mivel korábban, a 6. részben már említettem, nem tiszta az eredeti Daihatsu önindító felhasználhatósága, vagyis hogy pont az Ural váltóba esne bele, ezért elkezdtem keresni egy lehetséges másik megoldást. Sok erőt nem fektettem bele, de annyit megtettem, hogy valamivel korábban elmentem Quattromanhoz, és kértem tőle egy Smart önindítót, és mivel annak más a fogosztása, így hozzá egy leszedett fogaskoszorút is. Csak amolyan méretalapnak, egy lehetséges másik elhelyezés felfedezéséhez. Benzines Smarté volt éppen kéznél dízelt nem találtunk, amelyekről tudható, hogy csak a hosszukban van egy fél centis eltérés, egyébként egyformák. Felfogatásban, elhelyezkedésben csereszabatosak lennének (ha a belseje nem kérdés). Sőt, másnap reggel eszembe jutott, hogy a környékünkön van egy önindító-generátor felújító üzeme egy régi barátomnak, volt évfolyamtársamnak, akitől kaptam is szintén próbára egy dízel Smart indító motort. Vatta újat.

 

Mikor az esztergályoshoz indultam a lendkerékkel közbetétet csináltatni, akkor nem akartam tovább húzni az időt, míg kiderül, hova is kerül az önindító véglegesen, hova csinálja a helyet a fogaskoszorúnak. Gondoltam, többet ér az, ha tudok haladni más részével, mint az az egy-két ezres, amiért levesz kicsit a Ural lendkerék elejéből meg a Daihatsu fogaskoszorúból, aztán legfeljebb később esetleg mégsem használom ezt az elhelyezést.

 

Így történt hát, hogy az előző rész végén, a szomszéd autószerelővel a lendkerék behegesztett közdarabját felpróbálva, elidőztünk kicsit az önindító kérdése felett is. Ő valamiért nem is számolt az eredeti önindító elrendezéssel, neki evidens volt, hogy a motor mellett valahol egy szabad helyen kell felszerelni azt. És erről nem is engedte magát lebeszélni. Méregettük a Daihatsu önindító helyfoglalását, a Smartét is, de hoztunk át tőle még kispolszki önindítót is, meg valami chevrolet, vagy cherokee jeep terepjáróét, vagy miféléjét. Legnagyobb kérdésnek az tűnt, hogy az egyetlen elképzelhető helyen, a kipufogó csonk alatt is annyira távolra tolja a blokkház öntvényének széle az összes önindítót, hogy az éppen kérdésesen érte el a fogaskoszorúját. Ment a nagy méricskélés, rajzolgatás.

 

 

Az említettek közül az amcsi indítómotor volt a legvékonyabb, de ezt az előnyét hosszúsággal bőven kompenzálta. Ezek olyan hosszúak, hogy elől a hűtőt szúrta volna ki, de az is lehet, az első kerék is bele akadt volna elfordulás közben. Kispókét önként elvetettük, pedig az önmagában nem is volt ellenszenves, hogy azt a rajta lévő kar mechanikus mozdításával lehet áram alá helyezni. Lehetett volna spártai kuriózuma a dízelmotornak az is, hogy egy valahova szerelt külön karral kell indítózni. Ha ügyesen választ az ember helyet, formát a karnak, akkor ez ékévé is válhat az „összképnek”. Tehát maradt igazából a saját Daihatsu önindítója, meg a Smart. A sajátnak előnye volt, hogy az új helyén nagyon jól illeszkedett volna a környezetbe. Az elektromos kivezetések is szerencsésen estek volna. És biztosan elég nagy a saját fogaskoszorúja, hogy elérje a kisfogaskerék. Viszont a felszerelési oldal megváltoztatása, ellenkező irányú forgást eredményezett volna. 

 

A Smart indítómotorja éppen befért a jelölt helyre, de az alumínium testéből egy kiálló részt le kellett volna reszelni a végleges pozícióhoz. Ezt nem tehettük meg a kölcsön darabokkal, így csak szemre tudtuk odaképzelni a végleges helyére. Megmaradt hát egy erős találgatásnak, eléri vagy sem az indító fogas kereke a fogaskoszorút. Nem feltétlen az eredeti Smartét, másik járműből származóét. Tehát még egy másik, nagyobb, de azonos fogosztású koszsorút is kell majd keresni a bontóban –vontam le a következtetést. A forgás irány jó, viszont az elektromos kivezetés beleér a turbós daihatsu kipufogó öntvényébe. (Ugye, a szívóé már eleve nem rakható fel, hisz helyére jönne az önindító.) Így a kipufogó csonk öntvényéből jobbik esetben elég lehet levágni egy kicsit, rosszabb esetben nem is alkalmazható majd, és akkor helyette egy másik kipufogó csonkot kell gyártani. A motortartó bak csavar tönkjeiből az egyik szintén útban lehet, de van öt is, melyekből egy igazán beáldozható. 

 

 

Viszont a maradék kuplung harangból is ki kell majd vágni az önindító profilját.

 

 

Másnap úgy vetettem magamat a pincébe, mint aki egy hetes sivatagi gyalogtúra után érkezik egy oázisba. Miszlikre szedtem a Dai önindítót. Kerestem a lehetőségét annak, hogyan lehetne megfordítani a forgásirányt. Elméletben az elektromossággal semmi gond, közönséges szénkefés egyenáramú motor. Ráadásul a belső vezetékezése olyan, hogy a testelt háztól is független. Mivel csak a kivezetésénél dől el, hogy melyik tekercsvég van a házhoz rögzítve, és melyik a szigetelt pozitív csavarkivezetéshez. 

 

 

A szabadon futójával már sokkal nagyobb akadály gördült elő az önindítóból. Alaposan tanulmányozva arra jutottam, elég, ha megfordítom házon belül, a kosárral együtt a tartalmát, és máris az ellenkező irányba teszi a dolgát. Igen ám, de nem engedelmeskedett már a szétszedésnél sem. Úgy éreztem némi feszegetés, kalapálás után, hogy ahol feltételezni tudtam, ott nem akar szétjönni. Több erővel tudtam volna hatni rá, de a bronz, vagy réz, vagy mifenéből készült puha anyagú persely már kezdte alakváltozással jelezni, neki elég! Nem erőltettem tovább, mert láttam, lenne az eddigieknél még nagyobb akadály is. Méghozzá a csavart pályájú kivető, vagy minek is hívják. 

Nem is tudom, mit lehetne vele csinálni. Gyártatni lehetne hozzá ellenirányút, vagy van az önindítós cimbinek másikból ide illeszkedő? Együtt a két probléma már nem biztos, hogy megéri a munkát a Smart önindítójával szemben. 

 

Tehát akkor a Smart két önindítója. Ha mondjuk elég lenne a benzines teljesítménye, akkor nyernék annyit, hogy nem kell levágni az egyik csavar fészket az öntvényből. Csak a már említett fél centi méretkülönbség miatt. Viszont Quattroman azt mondta, a dízelé, ha elektromosan nem is annyira, de mechanikusan jóval erősebb. Mert abban egy áttételes motor van. Amúgy 0,8kW kontra 1kW. Na jó. Az azért 20%. De végül is abban maradtam magammal, ki kell próbálni. Ahhoz tehát kellett egy rögzítő lemez, ami a kuplung harang alatt már önmagában is mereven és fixen tartja az önindítót. Vágtam hát egyet az eredeti lemez alapján, el az esztergályoshoz, csináljon rá egy pontosan akkora lyukat, amiben passzosan  „szorul” az indító. 

 

 

Úgy gondoltam, az önindítót pozícióba helyezem, és ha pontosan fut a fogas koszorún, akkor átjelölöm a csavarhelyeket, amivel véglegesítem a helyét. Igen. De milyen fogaskoszorún is? Azon a fogaskoszorún, amiről még azt sem tudom milyen, mekkora, miből származó lesz. És ami egyenlőre ismeretlen módon rögzülne az Ural lendkerékre. Sőt, még eddig csak annyit tudhatok, hogy azt sem tudom, elérné e ennek a bizonyos beszerzendő koszorúnak a fogait az így elhelyezett Smart önindító. 

 

A kör bezárult. Meg kell állnom egy pillanatra. Ne kapkodjunk, felesleges munkához, kiadáshoz vezethet. Érdemes újra rendszerezni a szükséges lépéseket, és higgadt fejjel szépen végig lépkedve rajta, mindent beszerezni, elkészíttetni. Tehát kell a bontóból egy biztosan alkalmas méretű fogaskoszorút szerezni a Smart önindítóhoz, illetve a kialakult környezethez. Ha már szabadon választhatok, akkor egy olyan méretűt, ami kellően nagy a biztos kapcsolathoz az önindító fogaskerekével, ugyanakkor még biztosan belefér a kuplungharang alá. Aztán annak ki kell találni a lendkerékre illeszthetőségét, megalkotni azt. Utána jöhet az önindítót pozícionáló lemez furatozása, felszerelése, amire időközben készül már az esztergályosnál a pontos furat az indítónak. És ha ezekkel megvagyok, akkor lehet kipróbálni a benzines, meg a dízel Smart indítókat, melyik mennyire bírja forgatni a motort. 

Tehát amíg az esztergályos lyukaszt, addig anyagbeszerzés, tervezés.